Csendüléseit viszi a légben szét.

Miért hallgatod, mint zakatol még,

Belsődben a nappalt borzoló beszéd?

Mennyi szó szól peregve a falról,

Fásult emberarcok villannak. Ennyi.

Kettétört törődött sorsokon jár,

Jámboran bokáig gázol a semmi.

Nyugtában, kukában kutatja az ember,

Az újrakezdés könnyszárító hitét,

Hiszen csak hallgasd, mint zúg a csalfa csend!

Csordultig telt káromkodással az éj.

Két élhetetlen süvítő üvöltés

Ölt testet benned, a másé, és tied.

Lassan csitul a zaj, eddig tart a ma,