elrejtőznek kíváncsi tekintetek elől,
a múltból lomhán moccanó árnyak.
bolyonganak bezárva, mint máig élő holtak.
vakon a lelket rejtő falakat tapogatva jönnek elő,
fényre botorkálva kínoznak, mert voltak,
s kinti világomban rég nincsenek.
tudod csak itt élhettek tovább,
a bennem épült zárt panoptikumban,
ők a magányukban egymásról sem tudó,
hallgatás titokzatos fátylával burkolt,
feledéstől mentett emlékek, arcok, mesterek, szavak,
néhai ígéretek, mosolyok, névtelen szerelmek,
barátok, szívet dobogtató, ma is zengő nevek.
látod ezen a kamrán se ajtó, se ablak, csak termek,
mégis beléphetsz, mert lelkem igazán szeret.
ám figyelmeztetnem kell, gondold meg jól,
aki a hetedik kamrába kerül, többé el nem mehet,
de mindig velem lehet.