Az interjút készítette: Lengyel Krisztina és Preszl Éva Révészek c. lap 2007.01. megjelenés A beszélgetés elhangzott a Civil Rádió A Tér című műsorában „Nagyon tudok kíváncsi lenni” Beszélgetés Dr. Győri Péterrel – Mindenkinek az életében van, volt olyan tér, ami fontos, meghatározó az élete során, a személyiségének az alakulásában, abban, hogy milyen lett, hogyan alakult az életpályája. Kedves Péter, a Te életedben melyik tér volt a legfontosabb tér? – Ha most igazi térre gondolsz, akkor több tér is. Az egyik tér a Jókai tér volt, mert ott laktunk, amikor egészen kicsi voltam. A másik tér – az is ugyanekkor volt –, a Körönd. Az igazság az, hogy több tér is fontos volt az életemben. A Jókai tér arról volt hírhedt, hogy ott egy társbérletben laktunk, egy nagyon sötét lakásban. Olyan két-három éves voltam, és meglepő módon emlékszem rá, mert annyira nyomasztó volt. Ma is tudom, hogy melyik épületben, egy nagyon nagy épületben. Idős és számomra furcsa „öregnéni” szagú nénik laktak a társbérletben. ’56-ban is ott laktunk. – A fiatalok szerintem nem is tudják, hogy mi az a társbérlet… – A társbérlet az, amikor egy három-négy szobás nagy, polgári lakást az akkori lakásviszonyok miatt három-négy családnak kiutaltak. Tehát mi – akkor két gyerek volt a családban –, tehát két szülő, két gyerek, mondjuk, kaptunk egy szobát, és közösen használtuk a konyhát, meg a WC-n is sorba kellett állni, és az egész ilyen nagyon fura volt, és akkor a másik szobában lakott egy másik valaki, és így tovább… A sötétségre emlékszem, nagyon sötét volt, és én nagyon kicsi voltam. Aztán 56-ban pedig le kellett menni a pincébe, és ott vészeltük át az ágyúdörgéseket, mert hogy ott jöttek be a tankok. De nem akarok ebben elmerülni… Kijártunk játszani a Köröndre, azt nagyon szerettem, anyukám is nagyon szerette. Ugyanazok a hatalmas fák vannak most is ott, ugyanazok a szép szobrok, mind a négy placcon. Lehetett ott homokozni, játszani… Jó időben ott terelgettek minket. – Kik voltak a szüleid? – Mind a ketten pedagógusok voltak. Az anyukám tanító néni volt, fönt dolgozott a szabadság-hegyi TBC szanatóriumban. A háborúban mind a ketten TBC-t kaptak, és nem taníthatott normális iskolában. Volt fönt a Szabadság-hegyen a TBC-s gyerekeknek egy szanatórium, ahova ezek a kicsi gyerekek, tehát az elemi iskolások jártak, és az anyukám volt a tanító néni. Fél évig, egy évig voltak ott ezek a kis purdék. Ott dolgozott harminc éven keresztül. Most éppen eladják egyébként ezt a gyerekszanatóriumot ott a Szabadság-hegyen, pedig hát van egy csomó asztmás gyerek, de ezt most nem részletezném… Az apukám pedig napközis tanár volt Angyalföldön és hasonló helyeken, nevelőtanár nevelőotthonokban, könyvtáros különböző könyvtárakban. Voltak olyan időszakok, a hatvanas-hetvenes években, amikor ez a három együtt volt, tehát délelőtt ezt, délután azt csinálta, és éjszaka meg mondjuk nevelőtanári ügyeletet adott, mert hát így tudták eltartani a családot. Négyen voltunk testvérek, úgyhogy volt kit eltartani. – Meddig laktatok a Jókai téren? – Nem sokáig, mert aztán elköltöztünk az Ó utcába. Az ott már egy önálló lakás volt. Jellemző az akkori viszonyokra, hogy valahogy egyedül maradtak idős emberek, vagy egy idős ember, aki az ismerőse volt a nagypapámnak. Látták – akkor már talán hárman is vagy négyen is megvoltunk gyerekek –, hogy mi ott nyomorgunk a társbérletben. Akkor az idős bácsi felajánlotta, hogy átadná vagy elcserélné velünk a lakást. Így mehettünk be az Ó utcai lakásba, tehát teljesen szívességi és baráti alapon. Később innen is elköltöztünk. A gyerekkoromat lényegében a Szent István körúton töltöttem, oda kerültünk egy három szobás lakásba. Ott egyébként más terek is fontossá váltak az életemben. Serdülő koromban a grund, meg a focizás… azok már itt a Szent István tér környékén zajlottak. Akkor még voltak grundok és foghíjak, tehát még lehetett ténylegesen focizni. – Elbeszélésből tudom, hogy abban az időben a fiúk bandákba jártak… – Igen, voltak bandák, nagyon fontosak voltak a bandák. Állandó összeűzésben voltunk például a vizafogói galerivel. Ma egy új lakótelep van ott, régen szükséglakásos barakkok voltak a Duna-parton. Bejártak ők is a Szent István parkba, voltak harcok, háborúskodások a grundbirtoklásért. Mint ahogy, ha véletlenül átjártunk a Honvéd térre, a Szent István kőrút másik oldalára, azt más banda tartotta a birtokában, mi is felségterületet sértettünk, ezért nem is gyakran mentünk át. – Te is verekedték? – Nem igazán. Ez most egy nagyon intim kérdés volt… Igen, igen, ha igazán kíváncsi vagy rá. Akkor, amelyik banda birtokában tartott egy grundot, egy területet, az, ha odajöttek más fiúk, elkezdte őket cukkolni, kiszorítani, és ha nem ment így „erő fitogtatva”, akkor félig-meddig testileg, ha pedig ez se használt, akkor teljesen, bunyóba menően folyt a harc. Ha véletlenül a betolakodók voltak az erősebbek, akkor persze az övék lett a grund, vagy legalábbis egy időre az övék lett a grund, amíg nem érkezett erősítés. Nem voltam egy verekedős típus. Nem azért, mintha egy „bárányka” lettem volna, hanem a szemüveghordás miatt. Ez hátráltatott abban nagyon, hogy verekedjek, de nem is szerettem verekedni. De ez része volt akkor a normális működési módnak. – A saját csapatodban milyen szerepet töltöttél be? – Hát nagyon részletekbe megyünk… A Sziget utcai – ma Radnóti Miklós utca – fiúiskolába jártam, ahova egyszerre jártak új-lipótvárosi gyerekek és angyalföldi gyerekek. Ez később megismétlődött egyébként, mert utána a Berzsenyi gimnáziumba jártam egy ideig, amíg onnan ki nem rúgtak, ami a Huba utcában van, talán tudjátok, hogy hol van, a mai Volga Szálló mögött, ahova szintén részben új-lipótvárosi, részben angyalföldi gyerekek jártak. A gyerekek között ezért klikkesedések és konfliktusok voltak. Én az új-lipótvárosi gyerekek közé tartoztam, a Szent István körúton laktam ugye, és mi akkor ott egy csapatot alkottunk. Ez nem azt jelentette, hogy harcban éltük ki magunkat, azt jelentette inkább, hogy amikor kisdobosok, vagy úttörők lettünk, akkor egy őrsbe kerültünk. Ott az egyik a nótafa volt, a másik a naplófelelős vagy mi… Nem tudom, azt hiszem, hogy őrsvezető-helyettes lehettem. Énekelni olyan nagyon nem tudtam, úgyhogy nótafa biztos nem voltam. Együtt kirándultunk és nagyon-nagyon jó dolgokat csináltunk, rengeteg időt együtt töltöttünk. Később együtt házibuliztunk, meg nem tudom, hogy kell ezt mondani, a csajozást – csajoztunk. Szóval nagyon jól elvoltunk, az iskola néha bezavart, de ott megpróbáltunk teljesíteni – A családod milyen értékek mentén nevelt téged, mi volt fontos nálatok otthon? – A családom egy pedagógus család, nem tudom, hogy értelmiséginek hívják-e ma, de nem egy ilyen „tojásfej” értelmiségi család. Egyszerű pedagógusok, akik elég nehéz iskolákban tanítottak. Hogy milyen értékekkel indítottak el, azt nagyon-nagyon nehéz megválaszolni, megmondom őszintén, mert nagyon sok értékkel és nagyon fontos értékekkel, és nem is tudom pontosan, hogy hol kezdjem. Először is nagyon családcentrikusak voltak. Az, hogy négy gyerek volt, nem véletlenül volt, hihetetlenül családcentrikusak voltak, hihetetlenül sokat beáldoztak a gyerekeknek. Az anyukám, aki tbc-kisgyerekekkel foglalkozott, akiknek már akkor a 80 %-a roma gyerek volt… Fontos értékeket hoztam, a toleranciáról vagy egyáltalán, ilyen „világlátásilag”. Ezek elég idétlenül hangzó szavak. Egy olvasó család volt, apukám irodalomtanár is volt, kicsi gyerekkorom óta olvastunk, az anyukám, nem tudom hány éves korunkig meséket olvasott nekünk. Sokat olvastunk, és sokat rendetlenkedtünk, ugye négy fiú volt – nem tudom nektek elmondani, hogyan működik négy fiú, de hát azt nehéz elképzelni egyébként. Állandóan történt valami. Megtanultuk, hogy nehéz fenntartani egy családot, nagyon szívósan meg kell dolgozni azért, hogy valahogy egyáltalán kaja kerüljön az asztalra. Édesapám nagyon meg szeretett volna minket tanítani a pénzbeosztásra. Évente pénzügyi jelentést tett le az asztalra, sőt annál olykor gyakrabban is, hogy hogyan állunk, és hogy mennyit szabad költeni, és mire tudunk költeni és mire nem, és hogy hogy nem lehet pazarolni. De hát ez föl se merült, mert nem is lett volna miből. Azt is megtanultuk, hogy csak a magunk erejéből tudunk boldogulni. Nem volt semmi háttér, nem volt gazdag rokonság, tehát ha boldogulni akarunk, akkor a magunk erejéből tudunk boldogulni. De nem ilyen komoly család volt, rengeteg művészet, a szépség, az esztétika, rengeteg minden bejött. Emellett egy eléggé erősen politizáló család is volt, most nem a mai értelemben, de hát ez a háború… A szüleim átélték a háborút, akkor az ötvenes évek… és nem voltak tabuk. Mindez eléggé megviselte őket, sokszor előkerült a családban, hogy az oroszok, az amerikaiak… Most azt nem tudom érzékeltetni, hogy hogyan nézett ki az az elmúlt negyven év, már az a bizonyos rendszerváltás előtti, de a nyomás ott volt a családban… A gyerekek előtt ezek nem voltak eltitkolva. – És milyen iskolából rúgtak ki téged? – Az a középiskolában volt, akkor már nagyobb voltam. De igazából csak eltanácsoltak. Azt mondták harmadik év végén, hogy rossz fát tettem a tűzre, mert… Ez egy idétlen történet, mai szemmel nehéz megérteni. Ez hetvenkettő-hetvenháromban volt, amikor még március 15-éken összeütközések voltak, és nem lehetett megünnepelni március 15-ét. Akkor kokárdát sem illett viselni. Az volt a szokás, hogy sportnapot rendeztek március 15-én, az egész gimnáziumot kivezényelték a Margitszigetre, hogy nehogy szem előtt legyünk, és valami félkatonai sportrendezvénnyel próbálták lefoglalni a diákságot. Akkor én egy ilyen kis szösszenetet elkövettem a faliújságon, hogy senkin nem volt kokárda, és ez milyen ciki, és hogy ez mégiscsak március 15-e lett volna. Nem vagyok egy tőről metszett hatalmas hazafi, de akkor már harmadikos gimnazista voltam, tehát belém oltottak ilyeneket, hogy Arany, Petőfi, Ady… Na és akkor, mivel hogy párhuzamosan összeütközések voltak a rendőrség és egy-két diák között, körbejártak utána a nyomozók a középiskolákban, és az osztályfőnököm leszedte ugyan ezt a papírt a faliújságról, de azt tanácsolták, hogy inkább menjek el, különben kirúgnak. Ez az érettségi előtt volt egy évvel. A szüleimet behívták, apukám ráadásul éppen a Fazekasban tanított, tehát egy párhuzamos gimnáziumban. Tehát a kollégát behívták, hogy hát Győri úr, vagy Győri elvtárs, vagy szaktárs, vagy nem tudom, hogy szólították, tehát behívták apukámat és megmondták neki, hogy vagy kirúgnak, vagy önként megyek el. És akkor átmentem a Fazekasba az utolsó évre, hogy legalább ott le tudjak érettségizni. Matematika tagozatra jártam, kiemelt matematika-tagozatra, amiből három volt az országban, az István gimnáziumban, a Berzsenyiben és a Fazekasban. Akkor ahhoz, hogy ezt ne veszítsem el, nem sok alternatíva merült föl. Tehát átmentem a Berzsenyi matematika tagozatról a Fazekas matematika tagozatra, ahol ott ültek a matematikai olimpikonok, mert van ilyen matematikai olimpia és mindig a Fazekas matematika tagozatosok nyerték. Odakerültem, de ezt csak zárójelesen mesélem, hogy a Berzsenyi és a Fazekas matematika tagozat folyton versenyzett egymással, a mai napig is, tehát ez egy historikus időkre visszavezethető verseny… Úgyhogy amikor én oda bekerültem, olyan voltam, mint amikor egy húsdarabot cápák közé bedobnak, rám vetette magát mindenki, hogy végre itt egy berzsenyista az osztályban, és most aztán bebizonyítják, hogy milyen hülyék a berzsenyisták. Úgyhogy azzal kezdődött a dolog, hogy két héten keresztül semmi más nem történt – és nem csak a diákok, a tanárok is legalább annyira versenyeznek – mint hogy az emelt színtű matematika órák azzal teltek, hogy kihívtak a táblához, és egyfolytában vizsgáztattak engem ott… – Milyen eredménnyel? – Nem voltam egy szuper matematikus, nem voltam egy matematika olimpikon, nagyon jó voltam matekból, azért mentem matek tagozatra. Szerettem is, mindaddig, amíg matektagozatra nem kerültem. „Négyes” matematikus voltam még így emelt szintűbe is. Elég jól elvoltam, de messze nem voltam a legjobb harmadban. Egyébként elég gyorsan nagyon jó barátaim is lettek szerencsére az osztályban. (…) – Miért a Közgazdaságtudományi Egyetem népgazdaság-tervező, elemző szakára jelentkeztél? – Jól hangzik, ugye, ez a népgazdaság-tervező, elemző? Nagyon egyszerű egyébként. Ha nagyon egyszerűen akarom mondani, akkor egyrészt a matekot úgy igazán nem utáltam meg, de nem akartam a műszaki egyetemre, vagy ahogy néhányan, az olimpikonok az osztályból, a TTK matematika szakára menni, nem akartam az életemet a matematikával tölteni. De nem akartam teljesen abba se hagyni, meg úgy éreztem, hogy valamennyire tudom is, és ugyanakkor volt egy ilyen, ugye akkor úgy mondták, egy úgynevezett humán érdeklődésem. A történelem nagyon érdekelt mindig, de leginkább irodalomból voltam erős. Akkor a Közgáz volt az, ahol történelem–matematika volt a felvételi, tehát részben humán, részben reál. Ez ilyen egyszerű, így dőlt el. Tehát a műszaki, vagy a bölcsészkar szóba sem jöhetett nálam, mert arról már akkor úgy gondoltam, hogy az nem egy komoly hely. Ezt ma még inkább így gondolom egyébként, sajnos. Igaz, hogy a közgazdaságtanról nem volt semmilyen elképzelésem – Milyenek voltak ezek az egyetemi évek? – Az egyetemi évek? Így röviden összefoglalva? Öt évig jártam egyetemre, nagyon sokfélék voltak, rengeteg mindent tudnék mesélni. Elég jó csoportba kerültem, az országból nagyon sok helyről jöttünk, ugye, ez már egyetem, és jártunk is egymáshoz. Jöttek Békésből, jöttek Celldömölkről, jöttek Egerből, és jártunk egymáshoz. Nagyon jóban voltunk, nagyon jó barátok voltunk a csoportban. Majdnem minden nyáron mentünk közösen Lengyelországba, Csehszlovákiába, NDK-ba. Tehát nagyon jó társaság volt. Ugyanakkor az egyetemen, ha valaki ügyes volt, és nem akart unatkozni, mert az egyetem nem gondoskodik arról, hogy tanuljon is a diák, tehát ahhoz kell egy bizonyos ügyesség, hogy az ember el tudja magát foglalni a tanulással, már ha akarja… Én azért néha akartam, néha érdekeltek dolgok kifejezetten, és mindenféle lehetőségek voltak már ekkor a közgázon. Berend T. Iván volt a rektor, aki az akkori viszonylatokban a reformer közgazdászok közé tartozott. Beiratkoztam a szakszemináriumára, és egy új világ tárult ki előttem… Nagyon jó tanáraim is voltak. Papp Zsigmond Pál tanította a történelmet, ami a középiskolai történelem után, ahol egyébként szintén jó tanárom volt, fantasztikus dolog volt. Papp Zsigmond Pál, amikor engem tanított legalább hatvan éves lehetett, és nem is tudom, talán még most is él… Tehát már akkor egy idős ember volt – egy idős, mindent tudó professzor. Nagyon jó szakszemináriumokra lehetett járni. Csikán Attilához jártam játékelméletet tanulni. Jártam a Rajk-szakkollégiumba a Makarenko utcába, amit ma Horánszki utcának hívnak. De nem lehettem szakkollégista, és akkor ezt nagyon sajnáltam, mert pesti vagyok. De azért voltak ott nagyon izgalmas előadások, a Kornai például… (…) Valami miatt a szociológia iránt kezdtem el érdeklődni. Ne kérdezzétek, hogy miért. Akkor szociológiaoktatás nem volt, csak valamelyik tanszéknek az alcsoportjában. Akkor a szociológia még tilos volt, nem volt egy „bevett” tudomány az elmúlt rendszer hosszú évei alatt. Egy idő után városszociológiával kezdtem foglalkozni. Először gazdaság-földrajzzal, abból írtam TDK-kat, majd városszociológiával, a budapesti városrészek társadalmával, és abból írtam TDK-t, és megnyertem az országos TDK versenyt, aztán még egyszer megnyertem. De nem azért, mert én egy ilyen okos tojás vagyok, hanem azért, mert nagyon érdekelt ez a dolog. – Te nagyon oda figyelsz a világ történéseire, és az a tapasztalatom, hogy azonnal reagálsz is rá. Azt szeretném megkérdezni, hogy mi az, ami téged hajt? Mi az a motiváció? – Nem könnyű kérdéseket tesztek fel… Több dolog is hajt. Az egyik, tulajdonképpen a kérdésedben benne is volt, hogy nagyon tudok kíváncsi lenni. Ez egy nagyon fontos dolog. Már nagyon sok év óta tanítok, és amikor szociológus, vagy akár szociális munkás nebulókat okítok, ez az egyik kulcs dolog, amit megpróbálok valahogy átadni. Ha az ember nem kíváncsi, az borzasztóan unalmas, és nem is tud semmi történni. Nagyon rossz érzés szerintem nem kíváncsinak lenni. Én is vagyok egy csomó dologra nem kíváncsi, és akkor nem is érzem jól magam. Ezt a környezetem egyébként nagyon nehezen viseli el. Hozzá vannak persze szokva, mert olyan környezetem van, ami esetenként szintén kíváncsi, de a kíváncsiság olyan apró dolgokra is kiterjed, hogy az ember hogy megy végig egy utcán, vagy hogy megy végig egy városon. A mai napig, itt a környéken, be tudok menni egy kapualjba, meg tudok nézni egy házat… Vagy emberekkel, ha beszélgetek… Munka közben egyébként nincs mindig időm kíváncsinak lenni, és ez nagyon fáraszt. De amikor van időm, akkor nagyon kíváncsi vagyok a másik emberre. És ez nagyon jó érzés nekem, valahogy „spannol”, hajt. Ha azt kérdezed, hogy mi az ami hajt, akkor a másik – visszamegyek a régi rendszerbe, lehet hogy ez politizálásnak hat, de nekem innen van a gondolkodásom. A régi rendszerben nagyon-nagyon nem szerettem azt, hogy nagyon sok év eltelt mindig úgy, hogy semmi nem történt. Mondtak dolgokat, és nem történt semmi. Vagy mutogattak – egyébként úgy, mint most – a pártra, államra, és akkor nem is nagyon volt szabadság, hogy mozogjon az ember, de várták, hogy majd a KREML-ben eldöntik. Képzeld el, hogy a KÖZGÁZ-ra jár az ember, ahol mindenki azt elemzi, hogy a szovjet főtitkár jobbra fekszik-e vagy balra éjszaka, és ennek függvényében mi lesz itt Magyarországon. Nagyon nem szerettem ezt, és megpróbáltam elkezdeni, úgy mozogni, vagy úgy csinálni a dolgokat, hogy valami változást lásson az ember. Másrészt – elég hamar rá lehetett jönni, józan paraszti ésszel –, hogy bizonyos dolgokat, ha nem csinál meg az ember, akkor azok nem lesznek meg. Ezt tekinthető úgy is, mint az egyik alapfilozófiám. Úgy nem történnek meg a dolgok, hogy mondja az ember, vagy várja, hogy a másik megcsinálja. Ahhoz valami kell, valami közös munka, valami cselekvés, valami aktivitás, hogy valami változzon. Enélkül csak Godóra várunk, és nem történik semmi. Szóval ez úgy valahogy hajt. Még egyet mondok, és nem sorolom tovább, hogy mi az, ami hajt. Egy idő után, nem is egy idő után, néhány évvel ezelőtt azt tapasztaltam, hogy bizonyos dolgokat meg tudok csinálni. Elég késői felismerés volt, amíg eljutottam addig, hogy lássam, mi az, amit meg tudok, és mi az, amit nem tudok megcsinálni. És amikor rájöttem, hajtott, hogy olyan dolgokat kezdjek el csinálni, amitől – ha úgy tetszik – bizonyos sikerélményeim teremtődnek. Ezek a dolgok nagyon furcsa dolgok, részben működő szervezetek, részben jogszabályok, tehát feltételrendszerek, vagy eszközrendszerek. Több ilyet megcsináltam életemben. És még arra is képes vagyok, amire sokan nem, hogy ezeket el tudom engedni. Tehát, ha ezek működőképesek, akkor működnek, nem olvadok ezekkel egybe, hanem tudok annak örülni, hogy valami létrejött és működik. Ez hajt, mert ez olyan, mint valami „kreáció” vagy egy „csinálmány”, bármi legyen az, olyan, akár egy kép vagy egy kézimunka. Én bizonyos szerkezeteket, szabályozó rendszereket, támogató rendszereket tudok csinálni. Ezek működnek, úgyhogy biztos ilyenekre is szükség van. Biztosan ezer dolog hajt… Én nagyon szeretem ezt a város, egészében az egészet, minden sarkával együtt, nem a belvárost, vagy nem azt, amit ki-ki ismer, hanem ahogy van, a legutolsó ficakjáig. Ez a fő hobbim, már nem tudom hány évtizede. És hajt, hogy ha olyan helyzetben vagyok, tudok-e egy fél téglát arrébb tenni, hogy ez a város élhetőbb legyen. Hogy kicsit normálisabban éljenek benne az emberek. Ezért is kerültem bizonyos helyzetekbe és nem fordítva. – Ha áttekintjük az életrajzodat, a munkásságodban szerepel egy csomó kutatás, amik talán ezért indultak el? – Kölcsönösen… De én ezt a szót, hogy munkásságom, nem használnám. Azoknak, amiket elkövettem, 80-90%-a Budapestről szól. Soha nem is törekedtem arra, hogy nagyon másról kutassak. Nem azért, mert nem érdekelne, de nem nagyon volna rá energiám, meg azt is gondolom, hogy egy kétmillió fős város nekem elég… Több életprogramra is elég, nem csak egyre. Nekem ez bőségesen kielégíti a kíváncsiságomat is bizonyos szempontból, nem mintha nem dugnám ki a nózimat Budapestről. Amikor az ember elkezdte a különböző kutatásokon keresztül megismerni a várost… Azt nem tudom nektek elmuzsikálni, hogy amikor az Újpest kutatást csináltuk, mi-mennyi érdekes dolgot látott ott az ember, milyen fantasztikusan érdekes emberekkel beszélgetett… Ugye az én ilyen értelemben vett gyökereim onnan jönnek, hogy rengeteg emberrel csináltam hosszú, igazi életút-mély interjút. Még annak idején valahogy ez másként ment. Két órás, három órás, vagy kétszer három órás interjúkat készítettünk, és azokat írógéppel legépeltük szó szerint, és teljes telepeket leinterjúztam. Ott nem csak az adott korszakokkal lehetett megismerkedni, hanem harminc-negyven-nyolcvan évre visszamenően, hogy akkor hogy éltek az emberek név szerint, meg mi hol volt… A városnak, az országnak, a társadalomnak a története is előjön ezekből. Nagyon sokat jártam terepre, és nagyon sok emberrel hosszan beszélgettem, és nem igazán tudom elképzelni, hogy hogyan lehetett volna, hogy az ember ne legyen egyre kíváncsibb a városra, vagy a másik kerületre, a másik telepre vagy a másik helyen élő emberekre. Ennek csak egy megnyilvánulása volt, hogy díjhátralékosokkal kezdtem el foglalkozni. Még most is van olyan kutatásom, vagy ezzel a városszerelemmel kapcsolatos dolgom, amiből Ti semmit nem láttok egyébként. A legfontosabb dolgok még a polcomon vannak, és az elkövetkező tíz évre várnak, hogy befejezzem, és csinálom őket húsz-harminc éve. Az az én hobbim. Elég régóta külön tartom a hobbimat és a munkámat, bár sokszor össze is folyik. Valami miatt, nem tudom mikor, de már úgy érzékeltem, hogy ha a hobbim szerint választanék munkát, akkor elrontanám a hobbimnak a zamatát… Azóta külön tartom, de úgy hogy közben sikerült – és ebben nekem nagyon-nagyon nagy szerencsém van, és megbecsülöm hogy ilyen nagy szerencsém, van –, hogy annak közelében tudtam dolgozni, amit én igazán szeretek. – Viszonylag kevés munkahelyed volt a BMSZKI előtt, és mind e téma körül, kivéve a Közgazdasági és jogi könyvkiadó… – Igen, az az egy, aminek nem volt köze a szerelemhez… A keresés időszaka volt. (…) Mi fiatalok, próbáltuk az akkori reform-közgazdászok könyveit megjelentetni. Tulajdonképpen egy diplomás szerkesztő vagyok, és nagyon jó kapcsolatokat teremtettem az akkori fiatal közgazdászokkal, akik egyébként a mai napig nem lettek miniszterek, hanem inkább szakértők, mint a Lengyel László vagy a Petschnig Mária Zita – tehát ez a korosztály, még sokakat tudnék felsorolni. – A második munkahelyeden kezdődtek a kutatások, ami az MTA Szociológiai Kutató Intézetének Társadalompolitikai csoportja volt. – Igen, az úgynevezett Ferge csoport. Egyébként azért látsz viszonylag kevés munkahelyet, mert én tizenkét évente váltok – van, aki hétévente válik… Nem akarok hosszan beszélni a Ferge csoportról, bár ez „szocpolos” szempontból nagyon érdekes és tanítjuk is szociálpolitika történetből… Környezeti szempontból ezt úgy kell elképzelni, hogy fönt voltunk a várban, Zsuzsa volt a csoportvezető… Én ott legelőször a környezettanulmányok módszertanával foglalkoztam. Utána egy nagy-nagy, többgenerációs szegénységkutatásba vágtuk a fejszénket, és több évig ezt csináltuk. Közben Zsuzsa írta belőle azokat a bizonyos társadalmi egyenlőtlenség könyveket, ami szerintem kötelező irodalom is. Ott a kisebb műhelynek az „anyamestere” Szalai Juli volt, a másik osztályán az intézetnek Losonci Ági dolgozott, a harmadikon Hankiss Elemér – általam igen nagyra becsült emberek, és nem csak szakemberként, hanem művelt emberként is. Ez egy nagyon jó környezet volt. Maga a munka egyébként nehéz volt, és nem volt ott sem konfliktusmentes. Részben munkahelyi konfliktusok voltak. Nagy létbizonytalanság is volt, kutatási bizonytalanság – nyilván ez van a mai napig. Ez nagyon rányomja egy ilyen intézményre a bélyegét. Én ott nem voltam alkalmazásban, végig megbízási szerződéssel voltam, és emiatt végtelen nyugodt voltam. Részt vettem bizonyos kutatásokban, nem csak a csoporton belül. Érdekes módon amióta munkába álltam, nem féltem attól, hogy a családom fenntartásában igazi nagy nehézségek lehetnek, tekintettel arra, hogy úgy kezdtem a munkámat, hogy sokat interjúztam, kérdezőbiztoskodtam, tudtam azt, hogy ha valami baj van, elmegyek interjúzni… És mivel hogy nem túl nagy igénnyel éltünk, nem féltem attól, hogy valami krach lehet. Nem is volt soha olyan nagyon nagy a fizetésem, úgyhogy olyan nagyot nem is zuhanhattam. (Folytatás következik)